A természetgyógyász nem a rák ellen küzd.
Szinte minden rákbetegben felmerül a kórházi kezelés mellett más módszerek kipróbálása is a gyógyulás érdekében. Nehéz eligazodni az alternatív terápiás lehetõségek és a különféle készítmények között. Béky László a klinikai orvoslástól merõben eltérõ szemléletrõl, a daganat elleni harc természetgyógyászi megközelítésérõl beszélt a Daganatok.hu-nak. Milyen módszereket alkalmaznak a természetgyógyászok a rák kezelésére? Mit remélhetnek ezektõl a betegek, mit mernek nekik ígérni? Így kérdést nem szabad feltenni, hogy mit ígérünk a rákbetegeknek – semmit. Valamennyi krónikus degeneratív betegségnél – beleértve a rákot, a különféle bélgyulladásokat, ízületi megbetegedéseket, a májgyulladást, stb. – meg kell keresni az ok-okozati összefüggéseket. Az elváltozások nem egy okra vezethetõk vissza, ki kell deríteni, hogy a különféle tényezõk hogyan hatottak egymásra, mikor gyengült el a lélek és az energiarendszer annyira, hogy nem tudott adaptálódni a környezeti kihívásokra. Ezt “krónikus fáradtság szindrómának” nevezzük, energiahiánynak, ami nagyon komoly élettani zavar-együttes. Ennek során felborul a sav-lúg egyensúly, a vörös vértestekben kialakul az ún. “pénztekercs szindróma,” felborul a mikrobiológiai egyensúly az emésztõrendszerben és az egész szervezetben. A sejtek egymás közti kommunikációja megzavarodik, az “ATP”, az energiatermelés minimalizálódik. Az ok-okozati összefüggések sorrendjében a mentális zavarok elõször szép lassan ún. “vegetatív disztóniát alakítanak ki” – természetesen a genetikai kód és a környezeti hatások figyelembe vételével. Ez azt jelenti, hogy a vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus aránya tartósan és visszafordíthatatlanul felborul, krónikus folyamatok alakulnak ki úgy, hogy a “szimpatikotónia”, tehát a megfelelési kényszer túlsúlyba kerül a szervezetben. Kialakul a krónikus fáradtság szindróma, aztán jön az irritabilis bélszindróma, a colitis, az allergia, a bõrgyógyászati tünetek, a reumatológiai tüne tek – rengeteg formációja.
A végén a szervezet eljut arra a szintre, hogy képtelen az immunrendszer a rá nehezedõ feladatok megoldására, a killer sejtek már képtelenek legyõzni a torzult sejtek tömegét és szép lassan, folyamatosan a deformált sejtek egyre nagyobb mennyiségben jelentkeznek; ez bizony már a rák. Amikor klinikai úton megállapításra kerül a rák, az elsõ kérdés az, hogy milyen módon közlik ezt a beteggel. A hozzám forduló betegek 80-90 százaléka arról panaszkodik, hogy méltatlan módon közlik, elfásultan, rideg tényként a diagnózist. Nem kapják meg azt a mentális kapaszkodót, hogy merre van a kivezetõ út. Az orvos tényként közli, hogy “magát meg fogom operálni, maga sugárterápiát, kemoterápiát fog kapni”. Egy teljesen elfásult, gépies futószalagra kerül az illetõ, elveszti az életigenlõ magatartását, az önbecsülését. Az a legdöbbenetesebb, amikor orvosok, akár onkológusok kerülnek ide hozzám a rendelõbe, és kétségbe esve mondják, hogy “tudja, Tanár úr, én tegnap még fõorvos asszony voltam, másnap elmentem egy másik kórházba inkognitóban és én lettem a ketteske”. Ezek kegyetlen dolgok. Abban a rendszerben, amiben én dolgozom, nem a betegség ellen küzdünk. A betegséggel nem foglalkozunk. Ehelyett azt próbáljuk meg ok-okozati szinten kideríteni, hogy hol siklott ki a lélek és a test állapota. Holt történt meg, az a láthatatlan út vesztés, hogy már nem az életcél felé, hanem egészen más hová vezet az út !!! Ki lehet deríteni, hogy pontosan mikor, hol romlottak el a dolgok?
Ez soha nem egy ponton történik. Mindig van egy utolsó csepp, ahol a víz a pohárból kicsordul, de soha sem az utolsó csepp felel az egészért; itt folyamatokról van szó. Emiatt alapvetõ a betegek empatikus meghallgatása. Ha nem empátiával hallgatjuk meg a hozzánk fordulót, nem “utazunk” vele együtt, nem fogjuk érteni, hogyan alakult ki ez a folyamat és nem fogunk tudni hitelesen tanácsot adni. Egyszerûen a fizikai szintû leletek értelmezése már a végállomás. Azt kell kiderítenünk, hogy miért jutott el oda, ahol van, hol “került más útra a villamos”, hogy “A” pont helyett “B” pontra érkezzen. Ezt nagyon mélyen kell elemezni, lelki szinten, materiális szinten, energetikai szinten, környezeti szinten – ez egy nagyon sok változós függvény. A betegség megállapítására, a diagnosztikára milyen módszerei vannak a természetgyógyászatnak?
Az a fajta diagnosztika, hogy megállapítsuk, valakinek béldaganata, vagy bármilyen krónikus degeneratív betegsége van, az nem a mi dolgunk, ez az állami egészségügy feladata. De az, hogy a “Kis Pista bácsi” 59 évesen miért kapott végbél tumort, ennek az elemzése már rám tartozik. Amikor már itt van a hivatalos lelettel és megkapja – hogy úgy mondjam – a tudomány mai állásának megfelelõ orvosi ellátást, akkor jön az úgynevezett additív pszicho- és bioterápia, vagyis a hozzáadott lelki és materiális terápia. Ez megint nem úgy van, hogy “egy szögre akasztom a tarisznyát”. A mindenkori fizikális és mentális állapottól függõen más és más az út. A találkozáskori empatikus meghallgatás után nagyjából tudjuk, hogy miért alakult ki ez a helyzet, próbáljuk a kisiklott villamost helyre tenni. Itt nem betegség elleni küzdelemrõl van szó, hanem azt állapítjuk meg közösen, hogy mi az elérendõ életcél. Ebben az állapotban, amiben az illetõ van, mi a reálisan, hittel elérendõ cél. Amikor ezt már megbeszéltük, akkor megbeszéljük a hozzá vezetõ utat. Ez megint egy sokváltozós függvény, benne a dietetikától a fitoterápiáig, a lelki terápiától a funkcionális élelmiszer-kiegészítõkig, a szabad gyökfogóktól a vitaminokig, makro- mikroelemekig, flavonoidokig. Ez már nem is tudomány, inkább mûvészet, beállítani úgy a pszicho- és bioterápiát, hogy az mûködjön. Amikor már megbeszéltük a kitûzött célhoz vezetõ utat, akkor jönnek azok az út menti karók, ahol az illetõ visszaigazolja, hogy a jó úton jár-e. Közös en megbeszéljük, hogy kb. minek mikorra kell bekövetkeznie, és ezt például a laborleletekkel, vagy szubjektív életérzetekkel ellenõrizzük. Tehát például, ha valaki nem tudott menni, csak két lépést, de most már tud menni tíz métert, vagy nem tudott emészteni, csak egy falatot evett meg, de most már három falatot meg tud enni, az egyértelmû haladás, egy út menti karó. Ezekbõl az apró jelekbõl igazolódik vissza, hogy az illetõ jó úton van, és az elérendõ cél felé menetel. Amíg betegedett, addig egy önmagát rossz irányba erõsítõ spirálnak volt tanúja, ez viszont egy pont ellentétes, tehát jó irányú dolog. A természetgyógyászatban az auto szuggesztív módszerektõl kezdve a személyre szóló étrendi tanácsig nagyon sok minden benne van, és az eredmények azt mutatják, hogy ez nagyon jól mûködik. Azt mondja, káros, ha a betegségre koncentrál valaki. Ha egészen meg kell változtatnia az életmódját, egyfolytában figyelnie kell az étrendre, hogy bevegye a különféle vitaminokat, kiegészítõket, nem ugyanúgy egyfolytában a betegség gondolatával kell foglalkoznia az embernek? Az a terápia, amit én most már több évtizede kidolgoztam, nem egy tiltó rendszer, hanem egy abszolút megengedõ terápia. Tehát azt mondom, hogy “hölgyem-uram, az ön állapotában ezen az intervallumon belül azt csinál, amit akar. Most önnek a kerítései itt vannak, ezen belül bátran csinálhat mindent.” Ahogy javul az állapota, ez a kerítés úgy tágul. Szó nincs mindenféle tiltásokról és korlátok közé szorításokról, hiszen az megint egy mentális ellenállást szülne az illetõben. Ha az ember túl sokáig túl keskeny pallón megy, akkor leesik róla. Szóval ez nem megy, hanem életigenlõ, pozitív visszajelzésû terápiákat kell adni, amik az emberben az életörömöt szabadítják fel, amelyek a boldogság, a siker felé vezetnek, mert minden, ami ezzel ellentétes, az nem mûködik, nem is mûködhet. Állítólag sok természetgyógyásznál jellemzõ az a hozzáállás, hogy “ha már elrontották kemoterápiával a beteg kezelését, nem tud mit tenni”. Ön viszont a kórházi kezelés melletti párhuzamos terápiáról beszél… Az, hogy ki fogad onkológiai betegeket a természetgyógyászok közül, az legyen a saját lelkének a terhe. Aki onkológiai betegeket fogad és nincs teljesen tisztában azzal, hogy mirõl van szó, súlyos bûnt követ el. Az onkológiai betegségek és a krónikus degeneratív betegségek additív bioterápiája nagyon magas szintû szakmai és nagyon magas szintû mentális ismereteket vélelmez. Én sem egyedül végzem, hanem egy nagyon komoly orvosi, szakorvosi, kutatói teamben. Itt tanszékvezetõ egyetemi tanár, professzor, kutató-onkológus, nõgyógyász, sebész, urológus, pszichológus mind egy csapat. Szó nincs arról, hogy az ember magányos farkasként dolgozzon, fontos, hogy valóban tudjuk egymást kérdezni, s közösen szolgálni a szó nemes értelmében Honnan tudhatja a beteg, hogy jó helyre, jó természetgyógyászhoz fordul-e?
Rendkívül egyszerû: mi a szájhagyomány? Hozzám nagyon sokan úgy jönnek, hogy a kórházban, rendelõben a folyosón várakozás közben a betegek beszélnek egymással, és azt mondják: “Te, menj el a Béky Tanár úrhoz, mert ott meghallgatnak”. Én nem hirdetek sehol. Nálunk csak az elsõ alkalommal van vizitdíj, az utána való kezelések ingyenesek. Az természetgyógyászok által javasolt termékekbõl van olyan, amit az OEP támogat? Sajnos ezeket nem támogatják, de ennek a jogszabályi meghatározása nem az én dolgom.
Mennyit tehet a saját immunrendszer a daganat elleni harcban?
Csak az immunrendszer felel érte. Az ember úgy van teremteve Isten által hogy egymásra épül a lélek, a vegetatív idegrendszer és az immunrendszer. És mit “tud elérni” az immunrendszer? Az áttétek kialakulását gátolja? Kisebbítheti a daganatot? Eltûnni nyilván nem tud egy nagy daganat csak úgy… Dehogyisnem! A gyógyulás hallatlanul nehéz kifejezés – mást és mást érthetünk alatta. Ha például van valahol egy tumor, de az illetõ “fölé nõ”, és él a tumorral mondjuk 25 évet együtt – a tumor egy fokkal sem lesz kisebb vagy nagyobb, hanem kialakul egy egyensúlyi helyzet -, ki meri azt mondani, hogy az az ember nem gyógyult?! Nekem volt olyan betegem, aki idejött gyorsan elõrehaladó kissejtes tüdõrákkal. Sikerült megállítani a folyamatot, és két évig egy centit nem nõtt a daganat. Kitûnõ állapotban volt az illetõ. Odajött hozzám, hogy “Tanár úr, úgy döntöttem, hogy visszamegyek dolgozni.” – egyébként egy város fõmérnöke volt. Erre én: “Fõmérnök úr, egyetértek vele.” Elment ahhoz az onkológushoz, aki elõször megállapította a betegséget, az azt mondta: “Mit akar, Mérnök úr, maga bármelyik pillanatban meghalhat, nézze meg, ilyen volt a lelete két éve, ilyen most, egy fokkal nem lett jobb”. Három héten belül meghalt az illetõ… A kimondott szónak ereje van, súlya van! Ha ez az onkológus azt mondta volna, hogy “Uram, hát magával csoda történt, két év alatt semmit nem nõtt ez a betegség, gratulálok, mondja már, mit csinált?”, lehet, hogy ma is élne, nem tudjuk. Borzasztó nagy súlya van annak, hogy valaki fehér köpenyben, aranykeretes szemüvegben, magas beosztásban mit mond. Azzal õ a “mentális váltóállító”. A viselkedésével, a kimondott szó erejével eldöntheti, hogy az illetõ merre fog menni. Nem a kemoterápia és a többi kezelés számít elsõsorban, hanem az, hogy mit mondott neki, mert a tudattalan elkezd mûködni és vezérli az egész immunrendszert, hormonrendszert. Tanszékvezetõ egyetemi tanár, az orvostudományok kandidátusa mondta nemrég egy rádiómûsorban, hogy döbbenetes hiánya a mai orvostudománynak, hogy csak a materiális dolgokkal foglalkozik, és ezekkel a mentális dolgokkal semmit. Nincs az orvostudomány és a természetgyógyászat között semmiféle szakadék, egy tudomány van, a Tudomány, és annak számtalan ága. Egy nagyon nagy fa , ennek a gyökerei a történelem homályába vesznek, és a mai napon számtalan gyümölcse van: van ajurvédikus gyümölcse, van hagyományos kínai orvoslás gyümölcse, van kaballisztikus, van népi gyógyászati, amennyi nép a Földkerekségen van, vannak törzsi, afrikai, ismeretlen eredetû gyógyító módok, magyar népgyógyászat, ázsiai, európai orvostudomány, és még sorolhatnám. Tudniillik az ember egyféleképpen mûködik. De ahány féle nép él a Földön, az annyiféleképpen közelíti meg. És nincs jogunk a többféle megközelítésrõl bármit is mondani, mert nem ismerjük azoknak a gyökereit. Sokkal alázatosabbnak, sokkal szerényebbnek kéne lenni, sokkal toleránsabbnak a különféle alternatív módszerek iránt, hisz a világ lakosságának kétharmad része nem az úgynevezett klinikai orvostudomány, hanem a nem klinikai orvostudomány alapján keresi a gyógyulást. Ezek biztonságosságát nem garantálja senki…
Amikor a halálokok között a gyógyszerfogyasztás, vagy az orvosi mûhibák szignifikánsan szerepelnek, akkor milyen biztonságról beszélünk?! Sokkal szerényebbnek kell lenni a fehér köpenyben, és tudomásul kell venni, hogy az emberi lélek sokkal cizelláltabb, mint azt hisszük. Miért gyógyulnak Afrikában a betegek azért, mert ungi-bungi módon körbetáncolják õket, és rámutatnak valamivel? Csodálatosképpen gyógyulnak. Mert a tudattalanban elindul valami. Miért gyógyulnak a placebotól? Miért gyógyulnak a homeopátiától? Ezek kõkemény kérdések. A tudománynak vannak zsákutcái, de a zsákutca sem igazán zsákutca, mert azt mondjuk, hogy arra nem megyünk tovább. A tudománynak csak eredményei vannak – ha valamirõl kiderült, hogy nem jó, az egy nagyon jó eredmény, mert azt mondom, hogy nem megyünk a továbbiakban arra. A bizalom, hit, vallás mennyit tud számítani a gyógyulásban?
Ezek azok a dolgok, amiket nem lehet mérni. Nincs mértékegység a bizalomra, a hitre – ez vagy kialakul két ember között, vagy nem. Nem a vallási hitrõl van szó, hanem arról, hogy hiszek abban, hogy az életem jobbra fordul. Hogyha ez még egy Istenhittel társul – egy muszlim hittel, egy buddhista hittel, egy taoista hittel -, akkor az annyival erõsebb lesz. Ha valaki “egészségesen” étkezik, miért kell neki étrend kiegészítõ, vagy vitaminkészítmény? Lehet egyáltalán “egészségesen” élni ma? Magyarországon száz-egynéhányezer hektáron termelnek ökológiailag tiszta növényeket – ez az összes magyar táplálékigénynek jelentéktelen százaléka. A magyarországi mezõgazdaság az egész európai unióval együtt mûtrágyával, növényvédõ szerekkel és az ipari feldolgozás során úgynevezett engedélyezett adalékanyagokkal dolgozik. Ugyanakkor a talajokban a természetes tápláló anyagok hiányoznak. A Gödöllõi Szent István Egyetem, de más egyetemek kutatói is vizsgálták, hogy a növényekben a természetes biológiai értékek – vitaminok, makro-, mikroelemek, enzimek, flavonoidok, szerves vegyületek – jelentõsen csökkentek. Tehát tulajdonképpen a szervezet nem kapja meg azt a funkcionális anyagot, amire szüksége volna. Lényegesen többet fogyasztunk energiából és fehérjébõl a szükségesnél, de mégis aminosav-hiányosan, lizin-hiányosan, rosthiányosan táplálkozunk. A szervalkotó makro-, mikroelemekbõl, vitaminokból, flavonoidokból, szabad gyök fogókból, egyéb additív bioanyagokból egész biztos, hogy jó val kevesebb van manapság, mint amit évmilliók alatt az emberi szervezet megkapott. Tehát igenis szükségünk van a funkcionális élelmiszer-kiegészítõkre, de csak azokra, amelyek lehetõleg természetes környezetbõl származnak. Az is lényeges, hogy ne “mono-formációban”, hanem “multi-formációban” legyenek ezek a kiegészítõk, hisz a bennük lévõ anyagok beépülése nem egy biokémiai folyamat, hanem láncreakciók tömege, és hogyha egyvalami hiányzik, akkor hiába adtuk oda, az egész nem fog hatni. Nyilván egyénenként eltérõ az igény a különféle tápanyagok, vitaminok, stb. mennyiségét illetõen – hogy képes ezt pl. egy elõre elkészített multi vitamin tabletta kielégíteni? Természetesen igen eltérõek az igényeink. Elõször is különbséget jelent, hogy férfi vagy nõ szedi az adott készítményt. Aztán az életnek van három szakasza: a termékenyítéstõl 20-24 éves korig tart az “anabolikus”, azaz felépítõ szakasz. Onnan 65-70 éves korig tart a “metabolikus”, az átalakító szakasz. Onnan pedig a “katabolikus”, a leépítõ szakasz következik. Ezen belül vannak még különbözõ alkat-anyagcseretípusok: van a “respiratorius”, tehát magas fordulatszámon mûködõ, van a “muszkuláris”, és van a nagy, kövér, lustább, “piknikus” típus. Ezeknek mind vannak még mentális változatai is. Különbséget jelent az is, hogy egészséges, vagy beteg valaki, szellemi munkát végez vagy fizikai munkát, sportol vagy nem sportol, boldog vagy boldogtalan. Amikor a természetgyógyász valamilyen döntést hoz, akkor ezt a nagyon sok változós függvényt mind figyelembe veszi. Az eddigiek mellett a legfontosabb kérdés, hogy a nyugdíjas “Mariska néni” ki tudja-e fizetni, amit összeállítunk. Tehát nem is csak a biológiai, hanem a közgazdasági dolgokat is figyelembe kell venni. Borzasztó nehéz egy öreg, beteg néninek valamit úgy összeállítani, hogy az mûködjön, de ne szégyenüljön meg a kasszánál, amikor a gyógynövényboltban vásárolni kell, és a felét kirakatják… A rengeteg piacon lévõ étrend kiegészítõ, vitamin, és egyéb hasonló készítmény közül meg lehet mondani, hogy melyik biztosan jó, vagy melyik biztosan becsapás? Olyat nem lehet mondani, hogy ez jó, vagy ez nem jó, mert mindenkinek jó valami. De pontosan ebben van a szakmának a mûvészete, hogy ebbõl a nagy kínálati piacból megállítsuk, egy adott pillanatban kinek mi a jó. Mennyi ideig kell vagy érdemes természetgyógyászati kezelésre járni?
A természetgyógyászatnak két nagy ága van: az egyik a prevenció, vagyis a megelõzés, a másik a rehabilitáció. A prevenciónál a megelõzõ életmódról beszélünk: valaki nagyjából egészségesnek tûnik, és azt kérdezi, hogy mit csináljon annak érdekében, hogy ezek a genetikai adottságai ne romoljanak el, sokáig tudjon dolgozni, sokáig boldog legyen. Az illetõvel megbeszéljük a teendõket, idõnként eljön, ilyenkor, ha kell, korrekciót végzünk, ha nem, azt mondjuk, hála a jó istennek mûködik minden. A rehabilitáció során, ahogy elmondtam, felderítjük a krónikus degeneratív betegségek hátterében lévõ ok-okozati összefüggéseket, hogy miért került ide valaki, kitûzzük az elérendõ életcélt, és a hozzá vezetõ utat. Hogy ez mennyi idõ, és mikor mondjuk azt, hogy már nem kell járni? Én például még soha senkit nem gyógyítottam meg. Az, hogy ebben a rendelõben az átlagnál jobb a gyógyulási eredmény, az nem nekem köszönhetõ, hanem annak, hogy akik idejönnek, azok elhiszik azt, hogy ez az út, ez a módsze r nekik jó lesz, és betartják. Még soha nem veregettem meg a saját vállamat, amikor egy onkológiai beteg jött, hogy “nézze, Tanár úr, negatívak a leletek”. Gratulálok neki: “Hölgyem-uram, kitûnõen csinálta, ez azt mutatja, hogy önnek nagyon jók a gyógyulási esélyei.” Tehát valahogy úgy vagyok, ahogy az edzõ, amikor a tanítványa olimpiai bajnok lesz: ilyenkor egy lépést hátra megy és õ is a tribünrõl tapsol. Befejezésül engedjék meg, hogy köszönetet mondjak két tanító mesteremnek. Néhai Dr Oláh Andor természetgyógyász patológus szakorvosnak és Néhai Dr Szabó Lajos lazarista misszós rendi atyának.
Atya szavaival fejezem be gondolataimat: A TERMÉSZET LASSAN DE BIZTOSAN GYÓGYÍT, HA HISZÜNK BENNE ÉS HAGYJUK Béky László